6.Fejezet

  
                                    Felhőtlen boldogság.

  Levadásztam egy-két állatot,majd elindultam valamerre.Nem tudtam merre futok,csak loholtam arra,amerre húzott a

"szívem".

Egy ideje futottam már,amikor észre vettem hogy már átléptem a Seattle-i határt,és megpillantottam azt helyet,ahol az

átváltozásom után tartózkodtam.

Ahová még Riley hozott engem.A hatalmas régi épület mögé.

Lelassítottam,mert éreztem egy másik vámpír szagát.Nem éreztem veszélyt,inkább csalogató

volt az idegen vámpír illata.Lassan közelítettem az illat irányába,majd egyszer csak ott állt előttem egy srác.

17-18 évesnek néztem.A szemei vörösen izzottak amikor felém pillantott.Teljesen elgyengültem tőle.

Egyenes barna haja elázott az esőtől.Aranyos volt.És ismertem.Ő is benne volt a Cullenek ellen alakított

hadseregben.De még sosem figyeltem meg ennyire,akkoriban teljesen lekötött a harc.De azt hiszem Nicknek hívták.

-Szia.Te is elmenekültél? De hogyan?...-Zúdítottam felé a kérdéseimet.-Jajj.Bocs..csak azt hittem csak én maradtam életben.

-Szia.-Mosolygott,és én azt hittem mindjárt elolvadok.-Semmi baj.Én is azt hittem hogy csak én éltem túl.De nem bánom hogy

Te is épségben vagy.-Kezdett flörtölni..-Ennek örülök.-Mosolyogtam én is.

-El rejtőztem és megvártam amíg elmegy a hadsereg.Tudom hogy gyáva dolog volt,de berezeltem és nem akartam ölni.

Vadászni sem vadásztam mióta Riley elment..Mindig ő eröltette hogy öljek embert,de mivel én nem tettem ezért ő hozott nekem

tetemeket amik láttán annyira elborult az agyam hogy azonnal neki estem.-Mondta bűnbánóan lehajtott fejjel.

-Hééj.Semmi baj..Én is így voltam ezzel.Aztán csatlakoztam Cullenékhez,akik megtanítottak engem mindenre,és most már én sem

ölök több embert.Állatok vérét isszuk.Gyere velem,megmutatom.-Azzal felé nyújtottam a kezem,ő megfogta és futni kezdtünk

az erdő felé.A vadászat után sokat beszélgettünk.Mindent elmondtunk egymásnak magunkról.Minden emlékünket emberi életünkről.Közel éreztem magamhoz.Olyan közel mint még senki mást.És igazából még egy napja sincs hogy megismertem.Minden egyes pillantása perzselt.Minden egyes érintése sokk-ként hatott rám.Minden egyes szavával egyre jobban belopta magát a szívembe.Ránéztem és szinte lángoltam belül.Ismeretlen érzés volt ez számomra...Soha nem történt még velem ilyen.
-Haza kellene mennem.A többiek nem tudják merre lehetek eddig.
-Persze menj csak.-Mosolygott.De a szeme elárulta.Neki nem volt hova haza mennie.Vissza ültem mellé.
-Jössz Te is? Bemutatlak nekik.-Ajánlottam.
-Tényleg?-Nézett fel és most őszinte mosolyt véltem felfedezni arcán.
-Persze.-Biztos nagyon megkedveled majd őket.Azzal felé nyújtottam a kezem és haza sétáltunk.Nem akartunk gyorsan odaérni...Nyújtottuk az együtt töltött perceket.Mert vele minden egyes pillanat olyan mint ha egy másik világban lennék.Rózsaszín köd fátyol borít mindent...és úgy repül az idő hogy észre sem vesszük.
És most is,észre sem vettük hogy már a verandán ácsorgunk és mélyen el vagyunk merülve egymás tekintetében.