Szeretlek. =)
Ott álltunk tehát a verandán.Mélyen egymás szemébe néztünk,megfogta a kezem és közelebb húzott magához.
Olyan közel hogy az orrunk összeért.A pulzusom felgyorsult,ő is kapkodta a levegőt,és még mindig egymás szemébe néztünk.Majd halkan súgta nekem méz-édes hangjával a legszebb szót a világon :- SZERETLEK.
-Én is szeretlek,súgtam neki.
Majd lágy csókot lehelt ajkamra azt hittem elájulok,de a csóknak vége lett és mi kézen fogva beléptünk a nappaliba, ahol a többiek már vártak ránk.Bemutattam nekik Nicket.
És akkor Esmee felajánlotta hogy Ő is csatlakozzon a családhoz.Így már mindenkinek lesz egy lelki társa.
-Ez igazán kedves tőled,Esmee.De nem akarok több gondot okozni,Bree-től tudom hogy a Volturi már az Ő befogadásáért sem volt oda...-Nézett rám szomorúan.
-A Volturit bízd ránk Nick.-Mosolygott Carlisle.
-Tényleg nem lenne baj?-Nézett mindenkire egyesével életem szerelme...
-Dehogy lenne baj.-Mondta Alice csilingelő hangon.
-Ha Bree boldog,akkor nekünk sincs ellene kifosásunk.-Mosolygott ránk Edward és Bella is./Már egyáltalán nem is zavart Bella vérének illata.És szerencsére Nick is könnyen megbirkózott a helyzettel.(:/
-Rosalie-Emmet?-Néztünk rájuk kérdően.
-Felőlem...-Hangzott a semleges válasz Rosalie-tól.Nem volt meglepő,de legalább nem csattant ki,mint akkor amikor megtudta hogy Edward szerelmes egy emberbe.
-Üdv nálunk.-Vigyorgott Emmet Nickre és kezet fogott vele.
-Annyira köszönöm.-Hálálkodtam.
-Khhm.Köszönjük.-Javított ki Nick és elmosolyodott.
-Ez csak természetes.-Legyintett Esmee.
Aztán mindenki elment a maga dolgára,de előtte még Alice hozott Nicknek pár ruhát Edward szekrényéből hogy tusolás után tudjon felvenni tiszta holmit.Mi megköszöntük neki és Edwardnak megfürödtünk és lefeküdtünk egymás mellé a hatalmas francia ágyamra/Úgy tűnik Alice tényleg nagyon előre látó volt.xD/ és beszélgettünk,még mindig volt mit mondanunk egymásnak.Úgy éreztem sosem tudnám megunni a társaságát.Annyira boldog voltam.Minden tökéletes volt.Immár egy kis gikszer sem volt második életemben és ezt a legösszetartóbb családnak köszönhetem.: Cullenéknak.
Felhőtlen boldogság.
Levadásztam egy-két állatot,majd elindultam valamerre.Nem tudtam merre futok,csak loholtam arra,amerre húzott a
"szívem".
Egy ideje futottam már,amikor észre vettem hogy már átléptem a Seattle-i határt,és megpillantottam azt helyet,ahol az
átváltozásom után tartózkodtam.
Ahová még Riley hozott engem.A hatalmas régi épület mögé.
Lelassítottam,mert éreztem egy másik vámpír szagát.Nem éreztem veszélyt,inkább csalogató
volt az idegen vámpír illata.Lassan közelítettem az illat irányába,majd egyszer csak ott állt előttem egy srác.
17-18 évesnek néztem.A szemei vörösen izzottak amikor felém pillantott.Teljesen elgyengültem tőle.
Egyenes barna haja elázott az esőtől.Aranyos volt.És ismertem.Ő is benne volt a Cullenek ellen alakított
hadseregben.De még sosem figyeltem meg ennyire,akkoriban teljesen lekötött a harc.De azt hiszem Nicknek hívták.
-Szia.Te is elmenekültél? De hogyan?...-Zúdítottam felé a kérdéseimet.-Jajj.Bocs..csak azt hittem csak én maradtam életben.
-Szia.-Mosolygott,és én azt hittem mindjárt elolvadok.-Semmi baj.Én is azt hittem hogy csak én éltem túl.De nem bánom hogy
Te is épségben vagy.-Kezdett flörtölni..-Ennek örülök.-Mosolyogtam én is.
-El rejtőztem és megvártam amíg elmegy a hadsereg.Tudom hogy gyáva dolog volt,de berezeltem és nem akartam ölni.
Vadászni sem vadásztam mióta Riley elment..Mindig ő eröltette hogy öljek embert,de mivel én nem tettem ezért ő hozott nekem
tetemeket amik láttán annyira elborult az agyam hogy azonnal neki estem.-Mondta bűnbánóan lehajtott fejjel.
-Hééj.Semmi baj..Én is így voltam ezzel.Aztán csatlakoztam Cullenékhez,akik megtanítottak engem mindenre,és most már én sem
ölök több embert.Állatok vérét isszuk.Gyere velem,megmutatom.-Azzal felé nyújtottam a kezem,ő megfogta és futni kezdtünk
az erdő felé.A vadászat után sokat beszélgettünk.Mindent elmondtunk egymásnak magunkról.Minden emlékünket emberi életünkről.Közel éreztem magamhoz.Olyan közel mint még senki mást.És igazából még egy napja sincs hogy megismertem.Minden egyes pillantása perzselt.Minden egyes érintése sokk-ként hatott rám.Minden egyes szavával egyre jobban belopta magát a szívembe.Ránéztem és szinte lángoltam belül.Ismeretlen érzés volt ez számomra...Soha nem történt még velem ilyen.
-Haza kellene mennem.A többiek nem tudják merre lehetek eddig.
-Persze menj csak.-Mosolygott.De a szeme elárulta.Neki nem volt hova haza mennie.Vissza ültem mellé.
-Jössz Te is? Bemutatlak nekik.-Ajánlottam.
-Tényleg?-Nézett fel és most őszinte mosolyt véltem felfedezni arcán.
-Persze.-Biztos nagyon megkedveled majd őket.Azzal felé nyújtottam a kezem és haza sétáltunk.Nem akartunk gyorsan odaérni...Nyújtottuk az együtt töltött perceket.Mert vele minden egyes pillanat olyan mint ha egy másik világban lennék.Rózsaszín köd fátyol borít mindent...és úgy repül az idő hogy észre sem vesszük.
És most is,észre sem vettük hogy már a verandán ácsorgunk és mélyen el vagyunk merülve egymás tekintetében.
